Név: Seth
Kor: -
Nem: férfi
Előtörténet: Ez is egy pont ugyanilyen történettel kezdődött. Az örökkévalóság egy pillanatában Asmodeus elunta magát a Pokolban. A Földre nem léphetett fel, mert ha egy fődémon be merné tenni a lábát az emberek világába, abban a pillanatban mennybéli tűz emésztené fel. Ugyanez a szabály vonatkozik az arkangyalokra is. Valamiféle szellemi formában ugyan megjelenhetnek, de csak korlátozott ideig, és a hatalmuk még meg sem közelíti azt a teljességet, amit saját birodalmukban való tartózkodásukkor betölt. Számára pedig nevetségesnek tűnt volna kivert kutyaként ólálkodni az emberek között, és ezt őszintén, még én is megértem. Vagy a hatalom teljes kiélése, vagy néma erőgyűjtés. A kettő közötti instabil átmenet, a harmatgyenge próbálkozás több, mint szánalmas. Asmodeus a kisebb démonok játszótereként szolgáló halandó világ helyett a Purgatóriumot választotta. Az angyalok és démonok világa között függő mezsgyén terül el a tisztító tűz hona. Itt égnek azok a lelkek, akik nem elég tiszták a Mennynek, és nem elég mocskosak a Pokolnak. Örökös tusát vívnak a lángokkal. Végtelenségről végtelenségre elszenesednek, majd újra megjelennek rajtuk leszaggatott húsdarabjaik, megperzselt, fényesvörös bőrük. Mint az a görög mese, amiben egy férfi máját tépkedi egy madár, a belsőség meg folyton visszanő. Kellemetlen lehet. Itt is ugyanez folyik. A lelkek választása, hogy elég erősek-e a rájuk kiszabott megpróbáltatásokhoz, és idejük lejártakor a Mennybe kerülnek, vagy kilépnek a tűzből, s akkor azonnal a Pokolba zuhannak. A mezsgyén angyalok és démonok korzóznak, az egyik "szent kötelességének" hódol hűséges pincsi módjára, a másik csak szórakozik. A szárnyasok bátorítják az égő lelkeket, erőt öntenek beléjük és hívogató, csodaszép képeket festenek eléjük lehetséges otthonukról, ha kitartanak. A pokolfajzatok pedig lerombolnak minden reményt. Acsarognak, mézes-mázos hangon ecsetelik életük legnagyobb szenvedéseit, belenéznek a múltjukba és az emlékeikkel hasítanak beléjük, vagy néha szórakozásból felcipelnek egy embert odalentről, és a szemük láttára és a fülük hallatára tépik lassan, nagyon lassan darabokra, csak hogy minél hamarabb megtörjenek. Ez szinte verseny. Az állás eddig döntetlen, és örökké az is marad, ha engem kérdeznek, csakhogy az én véleményemet előszeretettel hagyják figyelmen kívül. Túlságosan igaz az ő ősi ösztönlényüknek, ami nem ismeri az intelligenciát, csak a kárhozatot vagy az imát. Mint az öreg nagyszülők, amik még egy másik világból maradtak itt. Soha nem tagadják. De nem is akarnak tenni ellene, sőt, büszkék rá. Ez a nevetséges bukás kezdete. Asmodeus soha nem foglalkozott ilyenekkel. Abban az egy pillanatban is csak szórakozást keresett a Purgatóriumban. Egy égő lélekben megtalálta. Aisha volt a neve. Addig csábítgatta, fenyegette és zsarolta, míg napokkal később már a saját Poklának kellős közepén feküdt tehetetlenül. Asmodeus sokáig töltötte ki a kedvét rajta. Eleinte még szórakoztatta is az akaratos lélek, majd a nő fokozatosan kezdett megtörni. Akkor a végtelenségig hajszolta, a létező legkülönbözőbb helyzetekben, mindent kipróbálva rajta, minden egyes embertelen perverziót, amire csak a bujaság sarkallta. Majd visszahelyezte a Földre. Több száz démonát áldozta fel, csak azért, hogy egy harmatgyenge életet adjon neki. Nem volt szüksége sem erőre, sem kitartásra, sem akaratra vagy állhatatosságra. Csak 9 hónapra. Asmodeus minden egyes éjjel ott suttogott fölötte, s minden egyes alkalommal megakadályozta, hogy Aisha öngyilkos legyen. Amint megszülettem, magára hagyta. Elgyötörten és elmeháborodottan halt meg. Én aznap éjjel követtem. Hideg volt a vadon közepén, zuhogott az eső és sakálok találtak rám. A lelkem nem volt egy emberé. Azonnal a Pokolba szálltam egy démon erejének és gonoszságának a felével, de egy embergyerek eszével és veleszületett ártatlanságával. Nemzőapám igazán nem volt sokáig leköthető. Mindösszesen pár napig foglalkozott velem, majd átadott egy alacsonyabb rendű féldémonnak. Hónapok alatt felnőttem. Nagyon gyorsan rájöttem származásom előnyeire. Hatalmas erővel rendelkeztem a többi, alacsonyabb rendű söpredékhez képest, nem öregedtem, és emberi, vagy akár démoni formában is megjelenhettem. És szabad bejárásom volt az halandók világába. Nem kellett a vámnál a lelkem felével vagy az örökkévalóságom utolsó perceivel fizetnem. Ugyanúgy meg is halhattam. Olyankor lekerültem a Pokolba, elgyengültem és néhány gyengébb démon erejét elszívva kellett összeszednem magam. Gyorsan ment. Szívesen szórakoztam ezzel. Az összes halálnemet kipróbáltam, az égést és a zuhanást többször is. Sok olyan dolgot megtettem, amit a történelembe is beírtak, többnyire mint valami égbekiáltó istenkáromlást, bűncselekményt, vagy csak egy bolond felbukkanását. Szerettem riogatni és csábítani. Olykor megszálltam mások elméjét és a testükben jártam-keltem. Mindenféle szerepet imádtam, szerettem én lenni az üldöző, az őrült, a csodált vagy a rettegett. Néha keveredtem összetűzésekbe angyalokkal vagy más démonokkal, de mindig megmenekültem. Egyszer Asmodeus megmentett. Fogalmam sincs, miért tette. Attól a pillanattól fogva a Pokolban is máshogy kezeltek. Hajbókoltak nekem és kikerültek, habár a fődémon igen nyilvánvalóvá tette, hogy nem vagyok az utódja, és bárki, aki az örökösödést említette, eddig igen csúnya körülmények között húsköddé vált. Zavartalanul folytathattam évezredeken átívelő ámokfutásom. A fontosabb dolgokba sosem tudtam belepiszkálni, mert mint valami túlbuzgó kisfiút, a főbb démonok eltávolítottak. Bár jóban voltam velük, sosem kereszteztem az útjukat. Nem akartam tényleg meghalni. Az emberek elég szórakozást nyújtottak nekem, néha a démonok, olykor az angyalok, és egyszer-kétszer még a tisztító tűz közelébe is kerültem. Ami leginkább hatással volt rám, az Asmodeus béklyója is: a bujaság. Lenyűgözött a testi szerelem és mindenféle fizikális élvezet. Végtelen gyönyörben úsztam, amikor csak akartam, határok nélkül. Ezt mindig kihasználtam. Talán néha tartottam szüneteket, amikor épp embert játszottam, vagy főbb eseményről volt szó, például az Uraság fiának eljöveteléről. Szívesen bevontam volna ezt a báránykát is egy előadásomba, amiben neki ítélek egy, legfeljebb két felvonást, de abban a pillanatban, ahogy csak a közelébe is mentem volna, végem van. Így kihagytam és csak csendben figyeltem az eseményeket. Ennek az eseménynek a közelében már egészen nyugodt voltam. Ritkábban jártam fel az emberek közé, bár olyankor sokkal nagyobb ostobaságokat és szörnyűségeket tettem. Majd az ellenkezőjére vált a viselkedésem. Nem tettem szinte semmi égbekiáltót. Érdeklődtem a világuk, a ruháik, a találmányaik, a zenéjük iránt. Olyan volt, mint egy felcseperedő kisgyermeket figyelni. Lenyűgöztek. A többi démon nem nézte jó szemmel elképedt szemlélődésemet, bár betudtak annak, hogy még kölyök vagyok. Akkor szakadt el a cérna, amikor egy ember különösen felkeltette a figyelmem. Egy kislány volt az, amint a szüleivel beszélt. Nem kiabált velük, de tele volt daccal és erővel a hangja. Ha csak a jövőjébe pillantottam, végtelen sok ragyogást, színkavalkádot, mámort és életet láttam egy erős, letaglózó, szokatlanul nyugodt, elégedett és mindeközben szürke elegybe gyúrva. Nem tudtam megfejteni. Én pedig ismertem a szüleit. Érdekes dolgokat tettek, az emberekhez képest érdekeseket. Ellátogattam hozzájuk egyszer, mikor emberi alakban jártam, egy új zsarnok emelkedését kísérve figyelemmel, olykor segítséggel vagy csúfos hátráltatással. Hamarosan rádöbbentem, hogy csak a kislány érdekel. Tyara. Egy délután a macskája gondolataiba léptem és elcsaltam messzire, majd magamhoz vettem. Csak este indultam el vele vissza a lányhoz, hogy odaadjam neki. Semmi kedvem nem volt bántani. Beszéltem vele, miközben hazakísértem. Aztán egy hét múlva is felkerestem. Rengeteg mindent tettem, folytattam az életem, ami újra kontinenseken, emberi vágyakon és helytelen vagy épp helyes tetteken ívelt át. Közben pedig folyton, rendszertelenül visszatértem hozzá. Szerettem nézni, ahogy felnő. Szórakoztatott, mint valami olyasmit figyelni, amit nem én teremtettem, de az én kezem munkája is benne van. Az a tudat volt a legkülönösebb, hogy bármikor megölhetném, magamhoz vehetném, kiirthatnám a családját, elvehetném az emlékeit, megfoszthatnám az akaratától, és én egyiket sem tettem. Ezért kerültem ide. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el odafenn, mialatt én láncra verve töltöttem időmet a Bujaság trónja mellett. Gondolkodási időt kaptam, mielőtt újra szabadon engednének. Lehettem ember, lehettem démon, lehettem féllény, de ha így döntöttem, akkor csak megtűrtek a Pokolban. Azért, mert az én érdeklődésem is felkeltette egy emberi nő, mint évezredekkel ezelőtt Asmodeusét is. Igaz, a különbségre zseniálisan rámutatott: ő azt a nőt a létező legdurvább módon megkínozta testileg és lelkileg is, míg ezt én elkényeztettem. Nem mintha bármikor, bármi ilyesféle elvárásnak meg akartam volna felelni.
Jellem: Nagyon határozott és egész nyugodt. Legtöbbször hűvös is, és az emberitől idegen módon elutasító és érzéketlen. Kicsit sem törődik azzal, ami nem kelti fel a figyelmét. Végtelenül büszke és akaratos. Aki nála rangban lejjebb áll, az fölöslegesen mond neki nemet vagy próbálja az igazát bizonygatni, semmibe veszi az ilyesmit. Nem tűri a sértéseket. Legtöbbször eldönti, mit mennyire vegyen komolyan, a legtöbb halandót annyira sem méltatja, hogy rájuk pillantson. Ugyanakkor le is nyűgözi őt az emberi világ. Éppúgy rabja az élvezeteknek, mint bármelyik másik földi lény, és él benne egy ősi ösztönlény, amely csak a gyönyört és a szépséget hajszolja. Minden lélegzetében ott van az önbizalom és a fensőbbség, amit nem tud levetkőzni. Gyakran szórakoztatják az emberek. Az érzései létezéséről nem vesz tudomást, tökéletesen megelégszik az emberi felének annyi szabadságával, amennyit épp most biztosít neki.
Kinézet: Magas, vékony, kidolgozott izmokkal és férfias alakkal. Az arca az egyszerű szépséget hirdeti. Világosbarna, kócos haja van amihez a szemszíne tökéletesen illik. A pupillája nem élesen kontúrozott, hanem lassan egybeolvad a szivárványhártyájával. Olykor gyermetegnek tűnik, de valójában csak ártatlanságba öltözött benne a Pokol rengeteg bűne. A kisugárzása az emberektől függően változik, sokak ellenállhatatlanul csábítónak érzik, másokat megdöbbent, valakit kiráz tőle a hideg és megmagyarázhatatlan okoknál fogva kerüli. Érződik rajta valami különös, amitől sosem tud egészen emberinek tűnni.
Pálca: -
Kor: -
Nem: férfi
Előtörténet: Ez is egy pont ugyanilyen történettel kezdődött. Az örökkévalóság egy pillanatában Asmodeus elunta magát a Pokolban. A Földre nem léphetett fel, mert ha egy fődémon be merné tenni a lábát az emberek világába, abban a pillanatban mennybéli tűz emésztené fel. Ugyanez a szabály vonatkozik az arkangyalokra is. Valamiféle szellemi formában ugyan megjelenhetnek, de csak korlátozott ideig, és a hatalmuk még meg sem közelíti azt a teljességet, amit saját birodalmukban való tartózkodásukkor betölt. Számára pedig nevetségesnek tűnt volna kivert kutyaként ólálkodni az emberek között, és ezt őszintén, még én is megértem. Vagy a hatalom teljes kiélése, vagy néma erőgyűjtés. A kettő közötti instabil átmenet, a harmatgyenge próbálkozás több, mint szánalmas. Asmodeus a kisebb démonok játszótereként szolgáló halandó világ helyett a Purgatóriumot választotta. Az angyalok és démonok világa között függő mezsgyén terül el a tisztító tűz hona. Itt égnek azok a lelkek, akik nem elég tiszták a Mennynek, és nem elég mocskosak a Pokolnak. Örökös tusát vívnak a lángokkal. Végtelenségről végtelenségre elszenesednek, majd újra megjelennek rajtuk leszaggatott húsdarabjaik, megperzselt, fényesvörös bőrük. Mint az a görög mese, amiben egy férfi máját tépkedi egy madár, a belsőség meg folyton visszanő. Kellemetlen lehet. Itt is ugyanez folyik. A lelkek választása, hogy elég erősek-e a rájuk kiszabott megpróbáltatásokhoz, és idejük lejártakor a Mennybe kerülnek, vagy kilépnek a tűzből, s akkor azonnal a Pokolba zuhannak. A mezsgyén angyalok és démonok korzóznak, az egyik "szent kötelességének" hódol hűséges pincsi módjára, a másik csak szórakozik. A szárnyasok bátorítják az égő lelkeket, erőt öntenek beléjük és hívogató, csodaszép képeket festenek eléjük lehetséges otthonukról, ha kitartanak. A pokolfajzatok pedig lerombolnak minden reményt. Acsarognak, mézes-mázos hangon ecsetelik életük legnagyobb szenvedéseit, belenéznek a múltjukba és az emlékeikkel hasítanak beléjük, vagy néha szórakozásból felcipelnek egy embert odalentről, és a szemük láttára és a fülük hallatára tépik lassan, nagyon lassan darabokra, csak hogy minél hamarabb megtörjenek. Ez szinte verseny. Az állás eddig döntetlen, és örökké az is marad, ha engem kérdeznek, csakhogy az én véleményemet előszeretettel hagyják figyelmen kívül. Túlságosan igaz az ő ősi ösztönlényüknek, ami nem ismeri az intelligenciát, csak a kárhozatot vagy az imát. Mint az öreg nagyszülők, amik még egy másik világból maradtak itt. Soha nem tagadják. De nem is akarnak tenni ellene, sőt, büszkék rá. Ez a nevetséges bukás kezdete. Asmodeus soha nem foglalkozott ilyenekkel. Abban az egy pillanatban is csak szórakozást keresett a Purgatóriumban. Egy égő lélekben megtalálta. Aisha volt a neve. Addig csábítgatta, fenyegette és zsarolta, míg napokkal később már a saját Poklának kellős közepén feküdt tehetetlenül. Asmodeus sokáig töltötte ki a kedvét rajta. Eleinte még szórakoztatta is az akaratos lélek, majd a nő fokozatosan kezdett megtörni. Akkor a végtelenségig hajszolta, a létező legkülönbözőbb helyzetekben, mindent kipróbálva rajta, minden egyes embertelen perverziót, amire csak a bujaság sarkallta. Majd visszahelyezte a Földre. Több száz démonát áldozta fel, csak azért, hogy egy harmatgyenge életet adjon neki. Nem volt szüksége sem erőre, sem kitartásra, sem akaratra vagy állhatatosságra. Csak 9 hónapra. Asmodeus minden egyes éjjel ott suttogott fölötte, s minden egyes alkalommal megakadályozta, hogy Aisha öngyilkos legyen. Amint megszülettem, magára hagyta. Elgyötörten és elmeháborodottan halt meg. Én aznap éjjel követtem. Hideg volt a vadon közepén, zuhogott az eső és sakálok találtak rám. A lelkem nem volt egy emberé. Azonnal a Pokolba szálltam egy démon erejének és gonoszságának a felével, de egy embergyerek eszével és veleszületett ártatlanságával. Nemzőapám igazán nem volt sokáig leköthető. Mindösszesen pár napig foglalkozott velem, majd átadott egy alacsonyabb rendű féldémonnak. Hónapok alatt felnőttem. Nagyon gyorsan rájöttem származásom előnyeire. Hatalmas erővel rendelkeztem a többi, alacsonyabb rendű söpredékhez képest, nem öregedtem, és emberi, vagy akár démoni formában is megjelenhettem. És szabad bejárásom volt az halandók világába. Nem kellett a vámnál a lelkem felével vagy az örökkévalóságom utolsó perceivel fizetnem. Ugyanúgy meg is halhattam. Olyankor lekerültem a Pokolba, elgyengültem és néhány gyengébb démon erejét elszívva kellett összeszednem magam. Gyorsan ment. Szívesen szórakoztam ezzel. Az összes halálnemet kipróbáltam, az égést és a zuhanást többször is. Sok olyan dolgot megtettem, amit a történelembe is beírtak, többnyire mint valami égbekiáltó istenkáromlást, bűncselekményt, vagy csak egy bolond felbukkanását. Szerettem riogatni és csábítani. Olykor megszálltam mások elméjét és a testükben jártam-keltem. Mindenféle szerepet imádtam, szerettem én lenni az üldöző, az őrült, a csodált vagy a rettegett. Néha keveredtem összetűzésekbe angyalokkal vagy más démonokkal, de mindig megmenekültem. Egyszer Asmodeus megmentett. Fogalmam sincs, miért tette. Attól a pillanattól fogva a Pokolban is máshogy kezeltek. Hajbókoltak nekem és kikerültek, habár a fődémon igen nyilvánvalóvá tette, hogy nem vagyok az utódja, és bárki, aki az örökösödést említette, eddig igen csúnya körülmények között húsköddé vált. Zavartalanul folytathattam évezredeken átívelő ámokfutásom. A fontosabb dolgokba sosem tudtam belepiszkálni, mert mint valami túlbuzgó kisfiút, a főbb démonok eltávolítottak. Bár jóban voltam velük, sosem kereszteztem az útjukat. Nem akartam tényleg meghalni. Az emberek elég szórakozást nyújtottak nekem, néha a démonok, olykor az angyalok, és egyszer-kétszer még a tisztító tűz közelébe is kerültem. Ami leginkább hatással volt rám, az Asmodeus béklyója is: a bujaság. Lenyűgözött a testi szerelem és mindenféle fizikális élvezet. Végtelen gyönyörben úsztam, amikor csak akartam, határok nélkül. Ezt mindig kihasználtam. Talán néha tartottam szüneteket, amikor épp embert játszottam, vagy főbb eseményről volt szó, például az Uraság fiának eljöveteléről. Szívesen bevontam volna ezt a báránykát is egy előadásomba, amiben neki ítélek egy, legfeljebb két felvonást, de abban a pillanatban, ahogy csak a közelébe is mentem volna, végem van. Így kihagytam és csak csendben figyeltem az eseményeket. Ennek az eseménynek a közelében már egészen nyugodt voltam. Ritkábban jártam fel az emberek közé, bár olyankor sokkal nagyobb ostobaságokat és szörnyűségeket tettem. Majd az ellenkezőjére vált a viselkedésem. Nem tettem szinte semmi égbekiáltót. Érdeklődtem a világuk, a ruháik, a találmányaik, a zenéjük iránt. Olyan volt, mint egy felcseperedő kisgyermeket figyelni. Lenyűgöztek. A többi démon nem nézte jó szemmel elképedt szemlélődésemet, bár betudtak annak, hogy még kölyök vagyok. Akkor szakadt el a cérna, amikor egy ember különösen felkeltette a figyelmem. Egy kislány volt az, amint a szüleivel beszélt. Nem kiabált velük, de tele volt daccal és erővel a hangja. Ha csak a jövőjébe pillantottam, végtelen sok ragyogást, színkavalkádot, mámort és életet láttam egy erős, letaglózó, szokatlanul nyugodt, elégedett és mindeközben szürke elegybe gyúrva. Nem tudtam megfejteni. Én pedig ismertem a szüleit. Érdekes dolgokat tettek, az emberekhez képest érdekeseket. Ellátogattam hozzájuk egyszer, mikor emberi alakban jártam, egy új zsarnok emelkedését kísérve figyelemmel, olykor segítséggel vagy csúfos hátráltatással. Hamarosan rádöbbentem, hogy csak a kislány érdekel. Tyara. Egy délután a macskája gondolataiba léptem és elcsaltam messzire, majd magamhoz vettem. Csak este indultam el vele vissza a lányhoz, hogy odaadjam neki. Semmi kedvem nem volt bántani. Beszéltem vele, miközben hazakísértem. Aztán egy hét múlva is felkerestem. Rengeteg mindent tettem, folytattam az életem, ami újra kontinenseken, emberi vágyakon és helytelen vagy épp helyes tetteken ívelt át. Közben pedig folyton, rendszertelenül visszatértem hozzá. Szerettem nézni, ahogy felnő. Szórakoztatott, mint valami olyasmit figyelni, amit nem én teremtettem, de az én kezem munkája is benne van. Az a tudat volt a legkülönösebb, hogy bármikor megölhetném, magamhoz vehetném, kiirthatnám a családját, elvehetném az emlékeit, megfoszthatnám az akaratától, és én egyiket sem tettem. Ezért kerültem ide. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el odafenn, mialatt én láncra verve töltöttem időmet a Bujaság trónja mellett. Gondolkodási időt kaptam, mielőtt újra szabadon engednének. Lehettem ember, lehettem démon, lehettem féllény, de ha így döntöttem, akkor csak megtűrtek a Pokolban. Azért, mert az én érdeklődésem is felkeltette egy emberi nő, mint évezredekkel ezelőtt Asmodeusét is. Igaz, a különbségre zseniálisan rámutatott: ő azt a nőt a létező legdurvább módon megkínozta testileg és lelkileg is, míg ezt én elkényeztettem. Nem mintha bármikor, bármi ilyesféle elvárásnak meg akartam volna felelni.
Jellem: Nagyon határozott és egész nyugodt. Legtöbbször hűvös is, és az emberitől idegen módon elutasító és érzéketlen. Kicsit sem törődik azzal, ami nem kelti fel a figyelmét. Végtelenül büszke és akaratos. Aki nála rangban lejjebb áll, az fölöslegesen mond neki nemet vagy próbálja az igazát bizonygatni, semmibe veszi az ilyesmit. Nem tűri a sértéseket. Legtöbbször eldönti, mit mennyire vegyen komolyan, a legtöbb halandót annyira sem méltatja, hogy rájuk pillantson. Ugyanakkor le is nyűgözi őt az emberi világ. Éppúgy rabja az élvezeteknek, mint bármelyik másik földi lény, és él benne egy ősi ösztönlény, amely csak a gyönyört és a szépséget hajszolja. Minden lélegzetében ott van az önbizalom és a fensőbbség, amit nem tud levetkőzni. Gyakran szórakoztatják az emberek. Az érzései létezéséről nem vesz tudomást, tökéletesen megelégszik az emberi felének annyi szabadságával, amennyit épp most biztosít neki.
Kinézet: Magas, vékony, kidolgozott izmokkal és férfias alakkal. Az arca az egyszerű szépséget hirdeti. Világosbarna, kócos haja van amihez a szemszíne tökéletesen illik. A pupillája nem élesen kontúrozott, hanem lassan egybeolvad a szivárványhártyájával. Olykor gyermetegnek tűnik, de valójában csak ártatlanságba öltözött benne a Pokol rengeteg bűne. A kisugárzása az emberektől függően változik, sokak ellenállhatatlanul csábítónak érzik, másokat megdöbbent, valakit kiráz tőle a hideg és megmagyarázhatatlan okoknál fogva kerüli. Érződik rajta valami különös, amitől sosem tud egészen emberinek tűnni.
Pálca: -
