*Szokatlan érzések járnak át várakozásom alatt. De meg kellett tanulnom várni. Az idő igazi kincs, amelyet csak azok képesek élvezni, akik megtanulnak várni. Olya sok idő telt már el azóta, hogy így érezhettem magamat. Mintha a világ sosem változna, mintha mindig jönne valami új, valami megfejthetetlennek tűnő dolog. Hozzá szokhattam volna már, hogy személyem körül sosem lesznek egyértelműek a dolgok. Tom titkolt özvegyeként sorsom ingoványos lett attól a pillanattól kezdve, hogy apám összeismertetett vele. Sosem értettem, hogy bizalmát miért vetette belé..egészen addig, míg bele nem szerettem. Volt benne valami, valami amitől megfogott. Belém látott és erőmet szegte. Elrejtett, s csak is magának akart. Tom számára olyan voltam mint egy diadém, amiről senki sem tud, akinek nem kell tudnia. Egy ereklye, amire vigyáznak, megcsodálnak és elrejtenek. Most pedig, most pedig más idők járnak, megtanultam magamra vigyázni. Még mindig élénken cseng bennem az idegen alak szavai, s nyugtalanítanak is valamelyest. Hiszen, ha igaz amit mond, akkor..akkor az mindent megváltoztat majd. Egy nyugodt pillantással illetem Roset, s elismerően biccentek egyet. Manapság valóban muszáj keményebb ezsközökhöz nyúlni, ami a diákokat illeti. Habár a dracollinnál ez csak természetes. Hiszen eme szakba csak azon réteg kerülhet be, akik bírják a kínokat. Démontan órán a halál eshetősége is fenn áll, amennyiben nem tartják be utasításaim. Büntetéseim pedig messze túl menőek, amit egy iskolába megengedni lehetne. Ám minő csoda, van rá engedélyem. Hiszen amit tanítok, az a minisztérium egy fekete foltja. Gyakorlatilag sötét aurorokat képzek, egy elit sötét mágusokat, akik hatékonyabbak a sötétség kegyeltei ellen. Már ha nem állnak éppen soraikba, erre már nincs rá hatásom, révén, hogy nem vetem meg én magam sem a kegyelteket.
Leülök ugyan a kanapéra, de rövidesen a hallottak alapján rögvest felemelkedem, s szinte látható súlyossággal megyek oda a kandallóhoz. Mereven állok meg előtte, mint mindig mikor szinte a lángokban látok megoldásokat. Lelkem mélyére zárt dolgok szakadnak fel jelen pillanatban, s mágiám sötét auraként veszi körbe testemet addig a pontig, míg nem sóhajtok egyet önmagamat béklyó alá zárva. Elég erős vagyok már ahhoz, hogy tudjam magam kontrollálni. Hosszas csend után szólalok meg, jelezve, hogy a téma nehéz ügy.*
- Különös nem de bár? Maradjon köztünk. *Ismét a múlt, nem éppen a legmegfelelőbb időpontban. Kavargó gondolataim majdnem magam alá temetnek, így gondterhelten dörzsölöm meg homlokom mi előtt belekezdenék.*
- Tom Denem a férjem volt. *Egészen halkan suttogom el ezen titkomat Isabellának. Talán csak most kezdem érezni a súlyát annak, hogyha ezt egyszer a világ megtudná, hogy minden idők leghatalmasabb sötét mágusának legközelebbi társa voltam egykoron, akkor kisebb káosz ülne a minisztériumra. Végtére is az édesanyám volt az aurorok vezetője. Jó formán a minisztérium át lett verve, ahogyan mindenki más is.*
- Ez megmagyarázza azt, hogy miért tud rólam annyit. Eljött hozzám alig néhány perccel ezelőtt mi előtt ide jöttem volna. Beszéltem vele. *Kemény tények ezek, amelyek lehet hogy visszarettentik majd őt, de ez a könnyedség tőlem már csak természetes.* - Voldemortnak volt egy testvére? *Milyen közel volt, mégis milyen távol..nem igaz? Komorrá változik tekintetem, s ezt a nőre emelem.* - A múlt mindig kísért.